We all have souls of different ages

(Scroll down for the Hungarian version - A magyar cikket lejjebb találod)


Mine is hundreds of years old. I dream of times long lost. All those years, nestled deep inside me, like cracks in the walls of buildings, that were built long before I was born. Still, they are here, within me, around me, enveloping me. It’s my magic cape. It inspires me more than anything.


Sometimes, my old soul makes me feel tiny. Tiny enough to walk right into those cracks in the walls. I can enter into any time I wish. The 30s, the 50s, or any past century. I see costumes and architecture, that make my heart ache with longing to stay there. Patterned wallpapers dance and chandeliers sparkle, while I hear horse-drawn carriages in the background.



Sometimes, my old soul makes me feel like a giant. I grow with every century I unlock. I walk the Earth, seeing it bare, nature still occupying most of it. I look at my fingertips and see, how ridges, as high as mountains and rivers flowing between them, make up my own fingerprints. I can touch the sky with these fingers, I can even rip it apart and go further, slipping stars into my pockets as I discover the darkness beyond.


Having a soul as old as mine, means I will always feel a little out of place. Like a traveller, suffering from homesickness, but with no real home to return to. My imagination always saves me. It helps me go on adventures and discover the times that I’m drawn to the most. With footsteps, as soft as petals, I tiptoe from one decade to the other, hoping to find my perfect place. I leave the stars I have collected, to mark my favourite spots.


That’s why I love the night sky so much. It holds my collection of long lost times, on a dark blue, velvet blanket. It’s comforting to know, that the sky is older than my soul. If I look long enough, my arms stretch and I can dip my fingers into its dark blue ink, to fill my veins with stories to tell.

With love,


Melinda






A léleknek más kora van



Az enyém több száz éves. Régi időkről álmodozom. Ezek az évek mélyen pihennek bennem, mint a repedések egy épület falaiban, amik még azelőtt épültek, hogy én megszülettem volna. Így is itt vannak, bennem, körülöttem, rajtam. Ez a varázsleplem. Mindennél jobban inspirál.


Néha, a lelkem parányivá változtat. Olyan apró vagyok ilyenkor, hogy simán átsétálok a falak repedésein és bármilyen időben találhatom magam. A harmincas vagy az ötvenes években, vagy bármelyik múlt évszázadban. Látok kosztümöket, és építészetet, amikbe belefájdul a szívem, hogy ott maradhassak. Mintás tapéták kelnek táncra és csillárok ragyognak, miközben lódobogást hallok a háttérben.



Néha, a lelkem óriássá változtat. Minden egyes felfedezett évszázaddal, tovább növök. Járom a Földet, látom a csupaszságát, ahogy még csak a természet uralja. Lenézek az ujjaimra és látom, hogy hegygerincek és folyók formálják az ujjlenyomataimat. Ezekkel az ujjakkal megérinthetem az eget, ketté is szakíthatom, hogy továbbmenjek, miközben csillagokat csúsztatok a zsebeimbe, ahogy a messzi sötétséget felfedezem.


Ha olyan öreg a lelked, mint az enyém, akkor tudod, hogy mit jelent az, hogy nem érzed a megfelelő helyen magad. Mint egy utazó, aki honvágytól szenved, de tudja jól, hogy nincs hova hazatérnie. Ilyenkor a képzelőerőm mindig megment. Segít útrakelnem, hogy felfedezzem azokat az időket, amik a leginkább vonzanak. Puha, virágszirom léptekkel, lábujjhegyen járok évszázadról évszázadra, remélve hogy megtalálom a tökéletes helyemet. Az összegyűjtött csillagokkal jelölöm kedvenc pontjaimat.


Ezért is szeretem ennyire az éjszakai égboltot. Sötétkék, bársony takaróján, szépen elfér a gyűjteményem. Megnyugtat, hogy az égbolt még a lelkemnél is öregebb. Ha elég sokáig nézem, megnyúlnak a karjaim, és belemárthatom ujjaimat sötétkék tintájába, hogy megtöltsem az ereimet történetekkel.

Szeretettel,


Melinda








Join my mailing list, so you never miss a fresh blog post!
  • Instagram

© 2020 by Melinda Szente