(Scroll down for the Hungarian version - A magyar cikket lejjebb találod)
The year is 2012, June. I arrive to Vienna with 2 suitcases. I’ve left my life in Budapest behind.
I got off the train, took the underground to Karlsplatz. My new (first) apartment was right there, in Prinz Eugen Straße. I had my phone in my hand, I was looking at the map, when I reached the big opening in front of the church. There were many benches scattered around it, so I sat down. I had to sit down. The building took my breath away. It looked perfect, it was majestic, full of details. I was so overwhelmed, I started to cry. It was the first time a building made me weep. It was so damn gorgeous against the blue summer sky. It was one of those moments that you know you will remember for the rest of your life.
In the days ahead, it was my only companion. The apartment I was renting was on top of a grandiose building with marble stairs and I swear I didn’t see or hear a soul around me. I called it the ghost house. From the apartment, I could only see the rooftops of Vienna and it was too silent for a woman, who just arrived with only 2 suitcases full of essentials and a head full of thoughts, questions and fears.
Every afternoon, I walked down to the church. I considered it to be a friend. The first one, who greeted me when I arrived. I had my favourite bench. I usually took my sandwich there too. I didn’t feel like eating alone in the ghost house. Here, in the beautiful sunset, I could share a bit of my dinner with the birds. I could watch people, imagine their lives and there was an amazing street musician playing not far from me. Always at the same time. After a while, I timed my dinner to when I knew he was going to play. He realised it and from then onwards, there was always a nod and a smile exchanged between us.
These were the little things that coloured me into existence that June. This magnificent baroque building, some food, the birds and music.
This church knows a lot about me by now. I revisit, whenever I can. I sit on my bench and smile. I whisper my thoughts to the sculptures surrounding it, I watch the birds circling above its impressive dome, and somehow this view always reassures me, that things will be just fine.
With love,
Melinda
Miért jelent ilyen sokat számomra a bécsi Károly-templom
Az év 2012, júniusa. Bécsbe érkezem csupán 2 bőrönddel, a budapesti életemet hátrahagyva.
Leszállva a vonatról, rögtön a Karlsplatz-ra megyek metróval. Az új (első) lakásom pont itt lesz, a Prinz Eugen utcában. Nálam volt a telefonom, éppen a térképet néztem, amikor elértem a teret a templom előtt. Számos pad volt szétszórva körülötte, így leültem az egyikre. Le kellett ülnöm. Az épület lélegzetelállító volt. Tökéletesen festett, méltóságteljesen, tele részletekkel. Annyira meghatott, hogy elsírtam magam. Ez volt az első alkalom hogy egy épületet megkönnyeztem. Olyan gyönyörű volt a nyári égbolt kékje alatt. Egy olyan pillanat volt ez, amiről tudod, hogy életed végéig elkísér majd.
A következő napokban, ez az épület volt az egyetlen társam. A lakás, amit béreltem, egy grandiózus, márványlépcsős ház legfelső emeletén volt. Esküszöm, egy lelket sem láttam vagy hallottam körülöttem. Szellemháznak hívtam. A lakásból csak Bécs háztetőit láttam és túl csendes volt egy olyan nőnek, aki most érkezett 2 bőröndnyi alapvető holmival és egy kérdésekkel, gondolatokkal és félelmekkel teli fejjel.
Minden délután lesétáltam a templomhoz. Barátként tekintettem rá. Az első volt, aki köszöntött amikor megérkeztem. Megvolt a kedvenc padom. Általában vittem a szendvicsemet is, mert nem volt túl sok kedvem a szellemházban enni. Itt, a gyönyörű naplementében, megoszthattam a vacsorámat a madarakkal. Figyelhettem az embereket, szerettem elképzelni az életüket és volt egy elképesztő utcai zenész is, aki nem messze tőlem játszott. Mindig ugyanakkor. Egy idő után, a vacsorámat is hozzá igazítottam. Észrevette és onnantól kezdve, mindig volt egy bólintás és egy mosoly amit megoszthattunk.
Ezek voltak azok az apróságok, amik létezésbe színeztek 2012 júniusában. Ez a pazar barokk épület, egy kis étel, a madarak és a zene.
Ez a templom, mostanra nagyon sok mindent tud rólam. Újralátogatom, amikor csak tehetem. Leülök a padomra és mosolygok. Elsuttogom a gondolataimat a szobroknak, amik körülveszik, miközben a kupolája felett kőröző madarakat figyelem. Valahogy ez a látvány mindig megerősít abban, hogy minden rendben lesz.
Szeretettel,
Melinda
Comments