(Scroll down for the Hungarian version - A magyar cikket lejjebb találod)
That’s who I am today. Right now. I am living the most creative part of my life. Writing, taking photos, illustrating my new book, planning my future. I am still full of unanswered questions, but I still haven’t given up on finding my answers. I am happy to have memories of the person who I used to be. I am proud of the length of the roads I have travelled to get here.
Of course, I have changed during my journey. My legs got stronger, more adaptive to different terrains. I walk with purpose now. I walk with my head held high, ponytail swishing from side to side, like my own pendulum to my very own clock. I know where I want to be. I don’t wish to arrive to a certain place, I wish to enjoy the adventure.
I’ve met many people along the way. Good people, bad people, interesting people, sensitive people and ones, who have had even more unanswered questions than me. Some, are still here to cheer me along. Others, are gone. I’ve lost countless people in the past years. Moving to a different country always holds that risk. They are all still in my mind and as long as I think of them, they will never be completely gone. Dead or alive.
I’m surprised my heart is still OK. Well, OK-ish… I can love so deeply and give so much of myself, that my heart is the part of me that suffers the most. It’s been cracked, broken, healed, then cracked and broken again and again and again. Then love fills it up again. That’s why it’s still beating. Unfortunately, it’s not the size it used to be. Little bits have been completely broken off. Either by accident, or pure clumsiness, or simply because I wasn’t careful enough. These bits are now with the people who took them, or the ones who I gave it to, out of my own will. This is why I don’t mind. I’ve given them the most valuable and vital part of myself. What they do with it and how they look after it, is up to them, entirely.
Make no mistake, I’m not Wonder Woman. My journey is exhausting. I cry a lot. A LOT. But I also laugh a lot. It makes me feel alive. When my tears run out, I stop to gather my thoughts and strength again and I go on. One step after the other. There are times, when I feel I have to learn how to walk all over again. It happens. You get slapped in the face so hard and unexpectedly, that you can’t get up. When you do, your legs keep on slipping and you can’t take a single step. You get irritated and angry, you don’t know why this is happening to you.
And then one day, you start to laugh at yourself. How clumsy you look, like a cartoon character trying to stand up on ice. Your laughter brings more tears. You crawl to find some tissues, just to realise you’ve run out. You’re a snotty little kid again and as you look at your puffy eyes in the mirror, you start to feel so very sorry for this child in you. You lift your arms and hug yourself. You hug this little girl, who is scared and sad and unable to walk. Slowly, you pick her up and in the next moment, you feel your legs move. You’re walking again. On this day, you walk all the way to the store to get some tissues, after days of being paralysed.
This is who I am today. I know how to look after myself. I have all the wisdom and strength of my past years, to find the perfect remedy. In every situation. Sometimes, it takes days or even weeks, but it works. Nobody knows your real self better, than you. Isn’t that wonderful? You can teach yourself anything. You can listen to yourself. You can love yourself. You will always have time for yourself. You can learn from yourself and the mistakes you have made. Of course, you can lose yourself. It’s happened to me before. But you can always find yourself again.
Don’t be afraid to cry if your inner child needs it. But always comfort her and help her get back on her feet again.
With love,
Melinda
Aközött aki voltam és aki holnap leszek
Ez vagyok én, ma. Most. Életem legkreatívabb időszakát élem. Írok, fényképeket készítek, az új könyvemet illusztrálom és a jövőmet tervezem. Még mindig tele vagyok megválaszolatlan kérdésekkel, de nem adtam föl a válaszok megtalálását sem. Boldog vagyok, hogy vannak emlékeim arról az emberről, aki voltam. Büszke vagyok a megtett utak hosszára, amik idáig vezettek.
Persze hogy változtam az útjaim során. A lábaim megerősödtek, hozzászoktak a különböző terepekhez. Most már konkrét céllal utazok. Felszegett fejjel, miközben a lófarkam egyik oldalról a másikra suhan, mint a saját órám ingája. Tudom, hogy hol szeretnék lenni. Nem egy konkrét helyre akarok megérkezni, az utazást szeretném élvezni.
Nagyon sok emberrel találkoztam, utazásaim során. Jókkal, rosszakkal, érdekesekkel, érzékenyekkel, és olyanokkal is, akiknek még több megválaszolatlan kérdésük volt, mint nekem. Vannak, akik még mellettem állnak, hogy támogathassanak. Vannak, akik már nincsenek itt. Számtalan embert veszítettem el az elmúlt években. Egy új országba való költözés mindig jár ilyen kockázattal. Az eltűnt barátok és családtagok még mindig a fejemben vannak és amíg gondolok rájuk, nem tűnhetnek el teljesen. Sem életükben, sem holtukban.
Az a meglepő, hogy a szívem még jól van. Hát, úgy nagyjából… Tudok olyan mélyen szeretni és annyit adni magamból, hogy ez a részem szenvedi a legtöbb sérülést. Megrepedt, összetört, meggyógyult, aztán újra megrepedt és összetört, aztán újra és újra és újra. A szeretet viszont mindig feltölti. Ezért is dobog még. Sajnos már nem akkora, mint régen volt. Vannak darabok, amik teljesen letörtek. Vagy véletlenül, vagy kétbalkezesek miatt, vagy egyszerűen azért, mert nem voltam elég óvatos. Ezek a darabok már azoknál vannak, akik elvitték magukkal, vagy azoknál, akiknek én adtam, szándékosan. Ezért sem bánom. Odaadtam nekik a legértékesebb és legfontosabb részemet. Hogy mit tesznek vele, és hogy mennyire vigyáznak rá, az már rajtuk múlik.
Tévedés ne essék, nem vagyok Wonder Woman. Az én utam is kimerítő. Sokat sírok. NAGYON SOKAT. De nevetek is cserébe. Élettel tölt el ez a kettősség. Ha elfogynak a könnyeim, megállok, hogy összeszedjem a gondolataimat és erőt gyűjtök, hogy továbbmenjek. Lépésről lépésre. Van olyan is, hogy úgy érzem, újra kell tanulnom járni. Megesik, hogy akkora váratlan pofont kapsz, hogy nem tudsz felállni azonnal. Amikor megpróbálod, a lábaid kicsúsznak alólad és egy lépést sem tudsz tenni. Feldühít, mert nem érted, hogy miért történik ez pont veled.
Aztán egy nap, kineveted saját magad. Milyen szerencsétlenül nézel ki, mint egy rajzfilmfigura aki a jégen bénázik. Nevetés közben még több könny szökik a szemedbe. Négykézláb elmászol zsebkendőért, de észreveszed, hogy kifogytál belőlük. Egy taknyos kisgyerek vagy megint, és ahogy a tükörképedet nézed, a püffedt szemeiddel, elkezded sajnálni ezt a gyereket benned. Felemeled a karjaidat, hogy átöleld magad. Átöleled ezt a kislányt, aki fél és szomorú és nem tud járni. Óvatosan a karjaidba veszed és a következő pillanatban már mozognak is a lábaid. Ismét jársz. Ezen a napon, elsétálsz egészen a boltig, hogy zsepit vegyél, miután napokig bénultan vártál.
Ez vagyok én ma. Tudom, hogy kell magamra vigyáznom. Megvan az elmúlt évek bölcsessége és tapasztalata, hogy megtaláljam a tökéletes gyógymódot magamnak. Minden szituációban. Néha napokig vagy hetekig is eltarthat, de sikerül.
Senki nem ismer téged jobban, saját magadnál. Hát nem csodálatos? Bármit megtaníthatsz magadnak. Meghallgathatod magad. Szeretheted magad. Magadra mindig lesz időd. Tanulhatsz magadtól és a hibáidból is. Természetesen, el is veszítheted magad egy időre. Velem is megtörtént már. De mindig visszatalálsz önmagadhoz.
Ne félj sírni, ha a benned lévő gyereknek erre van szüksége. De vigasztald is meg és segíts neki újra lábraállni.
Szeretettel,
Melinda
Comentarios