Best of both worlds

(Scroll down for the Hungarian version - A magyar cikket lejjebb találod)

I am right here. Not stuck, but placed here, out of my own will.


Who am I? Playful on some days, dressed to stop traffic on others. There is no real planning involved. I wear whatever feels right. I don’t follow trends or fashion. I wear black, I wear white. There are a few colours I’m beginning to experiment with. I’m starting to enjoy jewellery. More gold than silver. Might be age. Might be change.



I like it here now. I’m lying on my back, looking at my legs. One in sneakers, the other in heels. I thank them for getting me so far. For carrying my ass, when I thought I’d never be able to get up again. For taking me places I’ve never dreamed of going to. For keeping me on my feet on 16-hour workdays. I thank them for all the blisters and pain and thank them again for when the suffering finally disappears.


Keep on walking, keep on marching. Stand up and go. If you’re tired, sit. Sleep. But the following day, get up again. Baby steps count just as much, if not more. Little by little, move forward. There will be pain, there will be obstacles. The bigger your plans, the more of these you’ll experience. Life will not care about your plans. You have to care about them.


Prepare your legs for a long journey. Have them ready for sprints, long distances, hikes that will burn your muscles to shreds. Stop sometimes to stretch them, to thank them. Dress them up, dress them down, take them on a night out, or put them up by the fire.


Guess what? You don’t even need to have a plan to move forward. You don’t have to be a professional athlete to continue your journey. If you can’t sprint, jog. If you can’t jog, walk. If you can’t walk, crawl. Just. Get. Up.

With love,

Melinda




A legjobb mindkét világból


Itt vagyok. Nem ragadtam itt, ide helyeztem magam, saját döntés alapján.


Ki vagyok? Néha játékos, néha úgy öltözve, hogy még a forgalom is megáll az utcán. Nincs igazi tervezés ebben. Azt veszem föl, ami jólesik. Nem követem a trendeket vagy a divatot. Hordok feketét, hordok fehéret. Van néhány szín amivel kísérletezem mostanság. Kezdem kedvelni az ékszereket. Inkább az aranyat, mint az ezüstöt. Talán a kor. Talán a változás.



Szeretek most itt lenni. A hátamon fekszem és a lábaimat nézem. Az egyik sportcipőben, a másik tűsarkúban. Hálát adok nekik, hogy idáig hoztak. Hogy felemelték a seggem, amikor azt éreztem soha többet nem fogok lábra állni. Hogy elvittek olyan helyekre, amikről álmodni sem mertem. Hogy talpon tartottak a 16 órás munkanapokon. Hálás vagyok minden vízhólyagért és a fájdalomért és ismét hálás vagyok, amikor elmúlik a szenvedés.

Folytasd a sétát, folytasd a menetelést. Állj fel és indulj el. Ha elfáradsz, ülj le, vagy aludj egyet. De másnap kelj fel megint. A kis lépések ugyanúgy számítanak, ha nem duplán. Apránként mozdulj előre. Néha fájni fog és lesznek akadályok. Minél nagyobbak a terveid, annál több ilyenbe ütközöl. Az életet nem érdekli hogy mik a terveid. Neked kell velük foglalkoznod.


Készítsd fel a lábaidat egy hosszú útra. Álljanak készen sprintekre, hosszútávra, hegymászásra, amitől majd úgy érzed az izmaid lángolnak. Állj meg néha és nyújtsd ki őket, köszönd meg nekik, hogy mennyi mindent tesznek érted. Öltöztest fel őket, vagy ne tedd. Vidd el őket szórakozni, vagy pócold fel őket a tűz elé.


Képzeld, nem is kell terv ahhoz, hogy elindulj. Nem kell profi sportolónak lenned, hogy folytasd az utad. Ha nem megy a sprint, kocogj. Ha nem tudsz kocogni, sétálj. Ha a séta sem megy, mássz négykézláb. Csak kelj fel.

Szeretettel,


Melinda




Join my mailing list, so you never miss a fresh blog post!
  • Instagram

© 2020 by Melinda Szente